A röntgengép feltalálója

1895-ben Wilm Konrad Roentgen német fizikus felfedezte a röntgensugárzást, ami az orvosok által használt új diagnosztikai eszközök megjelenéséhez vezetett. Néhány hónappal azután, hogy felfedezte a röntgensugárzást, Russell Reynolds elkészítette ezt a röntgenkészüléket. Ez a világ egyik legrégebbi röntgenkészüléke, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy bemetszés nélkül meglássák az emberi test belsejét.
Fejlődéstörténet
1895 óta a röntgendiagnosztika és -kezelési technológia gyors fejlődésen ment keresztül, amely a következő szakaszokra osztható:
(1) Ion röntgencső fokozat (1895-1912)
Ez a röntgenberendezés korai szakasza. Abban az időben a röntgengép felépítése nagyon egyszerű volt. A gázt tartalmazó hidegkatódos ionröntgencsövet alacsony hatásfokkal nagyfeszültségű indukciós tekercs segítségével állítottuk elő. A kitett nagyfeszültségű részek nem voltak felszerelve pontos vezérlőberendezésekkel. A röntgenkészülék kis kapacitású, alacsony hatásfokkal, gyenge penetrációval, alacsony képtisztasággal és védelem hiányával rendelkezik. A feljegyzések szerint a kismedencei röntgenfelvétel elkészítéséhez 40-60 perc expozíciós időre volt szükség. A fénykép elkészítése után azonban az alany bőrét megégette a röntgen.
(2) Elektronikus röntgencső fokozat (1913-1928)
Az elektromágnesesség, a nagyvákuum-technológia és más tudományágak fejlődésével 1910-ben WD Coolidge amerikai fizikus jelentést tett közzé a volfrámszálas röntgencsövek sikeres gyártásáról. 1913-as gyakorlati felhasználása óta a legnagyobb jellemzője, hogy a wolframszálat izzó állapotba hevítik, hogy biztosítsák a csőáramhoz szükséges elektronokat. Ezért az izzószál fűtési hőmérsékletének beállításával szabályozható a csőáram, így a cső feszültsége és árama egymástól függetlenül állítható, ami pontosan az, ami a képminőség javításához szükséges.
A szűrőrácsok 1913-as feltalálása részben megszüntette a szórt sugarakat, és javította a képek minőségét. 1914-ben gyártottak egy kadmium-volframát fluoreszcens képernyőt, amellyel megkezdődött a röntgen-fluoroszkópia alkalmazása. 1923-ban feltalálta a kétfókuszú röntgencsövet, amely megoldotta a radiográfia szükségességét. A röntgencső teljesítménye elérheti a több ezer wattot, a téglalap alakú fókuszpont oldalhossza pedig mindössze néhány milliméter, ami nagyban javítja a röntgenképek minőségét. Ugyanakkor a kontrasztanyagok fokozatos alkalmazása folyamatosan bővítette a röntgen diagnosztikai tartományát. Ma már nem egyszerű eszköz a csontképek egyszerű rögzítésére, hanem fontos orvosi diagnosztikai eszközzé vált, amely a gyomor-bél traktus, a hörgők, az erek, a kamrák, a vesék, a hólyag és más természetes kontrasztok (kis röntgenabszorpció) vizsgálatára is alkalmas. különbségek) az emberi szövetekben és szervekben. Ezzel egy időben a röntgensugárzást is elkezdték alkalmazni a kezelésben.